A történelem számít:

No Sweat

Legyünk őszinték: őseinknek rossz szaga volt. Bár az ókori Görögország és Róma híres volt fürdőhelyeiről, csak a felső réteg vett részt ezekben az örömökben, így az átlagpolgár, nos, ropogós maradt. A költő Ovidius egyszer arról panaszkodott, hogy sok római férfitársának olyan szaga volt, mintha kecskét hordtak volna a hónuk alatt. És a dolgok egyre rosszabbra fordultak, szaglás szempontjából, ahogy a klasszikus világ átadta helyét a sötét középkornak, amelyet pontosabban lehetne szagos középkornak nevezni.

A fürdés még későbbi őseink számára is furcsaság volt, amit – ha egyáltalán – inkább kuruzsló terápiás célokból, mint a tisztaság érdekében végeztek. Elizabeth Drinker, egy prominens philadelphiai kvéker felesége 1799-ben zuhanyzó berendezést szereltetett fel a hátsó kertjében, és így nyilatkozott az élményről: “Jobban viseltem, mint vártam, mivel 28 éve nem voltam egyszerre teljesen nedves”. Még a 19. században is voltak, akik a fürdést nem terápiának, hanem egészségügyi kockázatnak tekintették: 1835-ben Philadelphiában a Községi Tanács csak két szavazattal maradt le a téli fürdés betiltásáról; 1845-ben Bostonban betiltották a fürdést, kivéve, ha azt orvos írta elő

Bár a vízvezeték-technológia áttörései kezdték megváltoztatni mind a hozzáállást, mind a fürdés egyszerűségét, a határvidéki Amerikában a “fürdőzés éjszakája” a legjobb esetben is heti rituálé maradt, amelynek során vödörnyi vizet kellett melegíteni a fatüzelésű kályhán. Laura Ingalls Wilder a Farmer Boy című könyvében így emlékezett vissza leendő férjére: “Almanzo … nem szerette a szombat estét. Szombat este nem volt meghitt este a kályha mellett, almával, pattogatott kukoricával és almaborral. A szombat este a fürdésé volt.”

Röviden, mivel csak időnként kerültek fürdővízbe, és az életük nem volt klimatizálva, ami jellemzően több izzasztó munkával és tevékenységgel járt, mint a mai élet, őseink bűzlöttek.

Hála Istennek, hogy 1888-ban – 120 évvel ezelőtt – feltalálták a dezodort, ami jobb szagú volt. Bár a feltaláló neve a történelem homályába veszett, azt tudjuk, hogy ez a korszakalkotó szaglási esemény Philadelphiában történt. A történet szerint a feltaláló – talán egy orvos? – megkérte az ápolónőjét, hogy segítsen nevet adni az új terméknek, valami otthonos és megnyugtatót. Ő találta ki a “Mum”-ot, amely márkanév ma is használatos az angliai Procter & Gamble cégnél.

Bár a Mumot általában az első dezodorként forgalmazott termékként tartják számon, az emberek már legalább az ókori Egyiptom óta próbálják elfedni a szagunkat. Az egyiptomiak fűszerekkel és citrusolajokkal próbálták bekenni a hónaljukat. Azzal az újítással is előálltak, hogy a hónaljszőrzetet megnyírják, hogy csökkentsék a bűzös felületet.

A probléma, amit a fáraó csatlósai és a Mum névtelen alkotója megpróbált megoldani, az emberi lét része. Kétféle verejtékmiriggyel születünk. Az ekkrin mirigyek, amelyek száma testszerte mintegy 3 millió, hűsítő izzadságot termelnek. De az apokrin mirigyek – ironikus módon ugyanazok a mirigyek, amelyek miatt a csecsemők olyan jó illatúak – a fő bűnösök a testszagért. Bár születésünkkor tele vagyunk apokrin mirigyekkel, ezek néhány hónap után többnyire leállnak. Aztán a pubertáskor a megmaradt kb. 2000 apokrin mirigy (főleg a hónaljban és az ágyékban) beindul – különösen, ha félelem vagy stressz váltja ki őket. Maga az izzadság nem büdös, de az anaerob baktériumok szaporodási közege, amelyek izovaleriánsavat és más bűzös vegyületeket termelnek.

Az izzadtságszag elleni küzdelem kezdeti erőfeszítései arra összpontosítottak, hogy elfedjék azt, miközben elpusztítják a szagot okozó baktériumokat. Az eredeti Mum egy viaszos krém volt, amely tégelyben volt; az ujjunkkal vittük fel.

Az 1902-ben bevezetett Verdry volt az első termék, amely a probléma forrását kezelte, és megpróbálta szárazon tartani a hónaljat. Egy vegyi anyagot, alumínium-kloridot használt, amely gátolja a verejtékmirigyek működését. (Ez az élettani hatás az oka annak, hogy a Food and Drug Administration ma már gyógyszerként szabályozza az izzadásgátlókat.)

A legtöbb amerikait azonban még mindig nem aggasztotta az illata. Ehhez a társadalmi átalakuláshoz reklámra volt szükség – egy olyan iparágra, amelynek története összefonódott a dezodorokéval. 1919-ben az Odo-Ro-No kínos, de emlékezetes nevű, nőknek szánt dezodor volt az első cég, amely a “BO” rövidítést (de nem a tényleges “testszag” kifejezést) használta reklámjában. Michael O’Malley történész a George Mason Egyetemen megjegyzi: “Korábban a dezodorreklámok csak arra szorítkoztak, hogy azt sugallták, hogy a dezodorok elősegítik a kecsességet és az édességet. De az Odo-Ro-No ennél sokkal közvetlenebb megközelítést alkalmazott: azt mondta a potenciális vásárlóknak, hogy végezzék el a “hónaljszag tesztet”, és figyelmeztette őket, hogy a társadalmi siker a BO megszüntetésén múlik”. Ha nem használod az Odo-Ro-No-t, figyelmeztetett a reklám, akkor “mindig koszorúslány leszel, de soha nem leszel menyasszony.”

Az utat kikövezték a jövőbeli termékek forgalmazása előtt, amit Roland Marchand történész “gyors tempójú társadalmi drámáknak nevez, amelyekben az olvasókat arra kérték, hogy azonosuljanak a társadalmi szégyen tragédiáinak ideiglenes áldozataival”. A Listerine szájvíz hamarosan követte a “szájszag elleni küzdelemről” szóló kampányával, és az eladások az 1921-es évi 100 000 dollárról 1927-re több mint 4 millió dollárra ugrottak.

A következő nagy áttörésre a szagok elleni küzdelemben egészen az 1940-es évek végéig kellett várni, amikor Helen Barnett Diserens, a Mum gyártási csapatának tagja egy újdonságnak számító golyóstolltól kapott ihletet. Vajon ugyanazt a technológiát, amelyet a tinta felhordására használtak, alkalmazni lehetne az addig piszkos dezodoroknál is? Lehetséges, és Diserens ötletének eredménye a Ban Roll-On volt, amelyet 1952-ben mutattak be az izzadt nemzetnek.

Aeroszol 1965-ben került az izzadásgátlók közé, amikor a Gillette piacra dobta a Right Guardot. A BO-védelem felpermetezésének gondolata rendkívül népszerűnek bizonyult, és 1967-re az összes amerikai izzadásgátló eladás felét aeroszolos termékek tették ki. Az aeroszolos izzadásgátlók fő összetevőjére és a klór-fluor-karbon hajtógázra vonatkozó tilalmak azonban majdnem olyan gyorsan csökkentették az eladásokat, mint ahogy azok fellendültek.